Jack Ketchum - A szomszéd lány

Úgy akadtam rá, hogy először barátaim olvasták el úgy egy hónappal ezelőtt, és állítólag nagyon tetszett nekik. Egy kis fázis késéssel az én kezemhez is eljutott.

A történet összetettségét elég könnyen el tudom magyarázni. A szomszédba új gyerekek érkeznek akik egy baleset során elvesztették szüleiket, ők: Meg és Susan, akiket egyetlen rokonuk fogadta be saját gyermekei közé.

Egy felnőtt férfi elbeszéléseit tartalmazza, amint visszaemlékszik gyermekkorának legborzasztóbb nyarára. Egyszerre szemlélődik kisfiúként és felnőtt, érett férfiként és alaposan kianalizálja a történéseket. Ő dönti el, hogy milyen információkat közöl és hallgat el, a nagyobb hatás reményében ami meg is hozza a várt sikert.
'Mi lett volna ha..'  eme eszme futtatásokat olvashatjuk néhol, és be kell valljam utálom ezt a mondatot. Felesleges olyan dolgokon töprengeni amiket utólag helyre akarunk tenni, és különféle módokat eszelünk ki rá, de már túl késő bármit cselekedni.

A könyv legfőbb erőssége, hogy végig elhiteti az emberrel olvasás közben hogy ez igazából is megtörtént. Az epilógusban le is írja az író, hogy egy cikk ihlette meg ezt a történetet, és majdnem mindent ugyanúgy cenzúrázatlanul le is jegyzett benne.
 A koncepció bár egyszerűnek tűnik, első látásra akár sablonosnak is, de közös vonása nem sok van az átlag tiniregényekkel. Főleg, hogy nélkülözi a romantikát, kihangsúlyozza az emberi természet rossz oldalát, és megmutatja milyen cselekedetekre késztet egy megbomlott elme. Konkrétan nem derül ki, hogy milyen mentális betegséggel küzd Ruth (a lányok gyámja) szóval csak a tettei által jut kifejezésre, mi történik a tudatában.
Szemernyi kétségem sincs afelől hogy a család aki bántalmazta a gyerekeket nem emberi lények. Sose hittem az erőszakban, nem is éltem még vele, és mélyen megvetem azokat akik igen. Nem egy-két pofonról beszélek amit 'nevelő célzattal' kap úgy általában mindenki legalább párszor életében. Hanem már mikor súlyos testi sértésről van szó, ami kihathat egy gyerek érzelmi fejlődésére is.

A szenvedő alany, kezdeti makacs ellenállásától eljut a beletörődésig, és a marcangoló önutálatig. Semmiről sem tehet, csupán csak rosszkor volt rossz helyen, ám magát vádolja, hogy nem tud ellene tenni semmit.
Alapvetően a lelki terrorra épül a cselekmény. Apránként fokozza a kínzások mértékét és brutalitását, míg rá nem kényszeríti olvasóját, hogy egyre csak furdalja tovább a kíváncsiság és kénytelen legyen több órát eltölteni mellette egyhuzamban. Este 9-tól, hajnali fél kettőig csak olvastam szüntelenül és nem csalódtam a végkifejletben.
Rásegít az élményre, hogy E/1-ben hangzanak el a dolgok, így akár beleképzelhetjük magunkat a szereplő helyébe mintha mi magunk látnánk mindazt a szörnyűséget.

Egy másik fontos pont: miért nem tett semmit a kisfiú? Erre máig nem térek napirendre. Egyszer se próbált meg határozottan közbeavatkozni, csak bámult ki a fejéből elállatiasodva.A végét már nem is említem...kb másfél nap alatt személyiséget váltott és hős lett.

Rám akkora hatást tett, hogy a gyermekbántalmazásról fogom írni egy társadalomismeret dolgozatom.

Ui: Senki ne olvassa el a könyv bevezetőjét. Unalmas, spoileres, és vontatott. Ne is érdekeljen hogy Stephen King írta, puszta időpazarlás.


5/5

Grecsó Krisztián - Mellettem elférsz

Mostanában próbálom kicsit jobban megismerni a magyar írók munkáit, és hogy milyen színvonalasan teljesítünk a külföldi szerzőkhöz képest.  Eme szerzemény már régóta a várólistámon tengődik, de csak sok idő múlva jutottam hozzá.

Úgy igazából nem írnám le hogy miről szól konkrétan, mivel magam sem tudom! Sokat törtem rajta a fejem, próbáltam belemagyarázni különféle dolgokat, de egyik érvem sem lett túlontúl meggyőző, még számomra sem.
Annyit letudtam szűrni az elején, és világos is, hogy végig kutatja családfája élettörténetét a főhős, és ezúton próbálja megfejteni, hogy ő miért lett olyan amilyen. Ha jól emlékszem kb 3 generáció életét öleli fel a történet. (javíts ki ha tévedek, de tényleg)
Azzal indulnak be a történések, hogy a főszereplőnek meg kell írnia egy cikket egy lapnál, és visszanyúl egészen a gyökereihez, és egyik családtagjának egy kalandját fogalmazza meg benne amire kap egy érdekes levelet...

Elsősorban nekem Krúdy Gyula stílusához hasonlít a mű. (és most elveszítettem pár olvasót azzal, hogy őt megemlítettem) Nem vagyok biztos benne hogy ez az én korosztályomnak való vagy egyszerűen csak az én hülye fejemnek nem.
Már-már olyan hihetetlenül bánik a szavakkal, hogy sokszor még a lényeget is nehezemre esett kiszűrni közülük. A tájlíra uralta a könyv nagy részét, ami szerintem is fontos, mert így érzékeltette azt a nyomorúságot ami körbelengte a szereplők életét. Nagyszerű iránymutatást ad nekünk abban, hogy milyen volt az élet a háború idején, mennyi mindent kellett átvészelnie az embereknek és közben még megőrizni saját hitüket is.
A könyv felénél azt hiszem egy fordulópont következett be. Addig szinte rajongtam minden egyes oldalért, de kifordult önmagából a világ, egyszerre túl sok lett minden. Betolakodott a festői tájleírások közé a mocskos erotika, erkölcstelenség, felszínesség és káromkodások illetve nem szalonképes szavak hada. Nem ítélem el ezért, mivel már előtte bizonyította az író, hogy mire képes, de ezeket én nagyon nem találtam egy ilyen szépirodalmi szintű mű sorai közé valónak.(szerintem az)
Egy példa: "...az asszony most közhírre tette hogy baszhatnék, és a hír előbb-utóbb el is jut valahová."      tudnék még írni többet is, de azok közül pár elég undorító

Tetszett a tény, hogy manapság bátran merik használni a társadalmilag el nem fogadott irányultságokat, és függőségeket. Ebben épp jó oldalról ragadták meg a homoszexualitás lényegét. Azt fogalmazza meg egy szereplő által, hogy nem az a lényeg melyik nemhez vonzódsz, hanem, hogy kibe vagy szerelmes. (itt legalábbis így történt) Na jó, ezt eléggé lebutítottam, de a lényeget biztos átadja.
A másik az alkoholozimus. Biztos úgy tűnik számodra, hogy a regény központi témáját ezek alkotják, de nem. Ezek mellékes szálak, amik jelentős hatással bírnak egy-egy személy életére. Apróságnak tűnnek, eltörpülnek a sok felkavaró cselekmény mellett, de mikor épp átsiklana fölöttük a tekintetünk elborzadunk, hogy milyen pusztításra képes mindez.
Még hozzáfűzném, hogy én megértem az ilyet, egyik rokonom is szenvedett ilyenben, többet viszont nem vagyok hajlandó erről beszélni.

Az igazán furcsa mégiscsak az lehet, hogy sokszor kerül más más szereplő a megvilágításba. Sok a név, a hely, és még az az árva családfa sem sokat segít a könyv elején megérteni a dolgokat, mert csak úgy lehet megjegyezni valakit ha valamilyen emlék köt a nevéhez. Én ezzel kicsit küszködtem, vannak páran akiknek azonos a nevük (örökölték) és elég zavaró mikor mindkét szereplő ugyanarra a sorsra jut csak más úton-módon és nem tudod melyikük éppen hogyan.

A végén iszonyat dühös voltam. Egy dologra voltam kíváncsi, hogy boldog lesz-e a főszereplő és elfogadja-e a sorsát, erre szembesülök egy olyan iszonyatos befejezetlen befejezéssel (!) hogy azt hittem megölök valakit...

Én ezt ajánlom bárkinek akinek van türelme, érdeklődik a régi kornak sajátos felfogása iránt és képes megbirkózni a több oldalas többszörösen összefüggő mondatokkal is.

5/4

Lara Adrian - A vámpír csókja

Ezt egy barátnőm kölcsönözte ki nekem, úgy szólván hogy: ő a feléig bírta, próbáljam meg én is.
Megtörtént.
Túléltem.
Nem volt olyan rossz.

Sztori:  A mit sem sejtő halandók világában a vérszopók és harcosok nemzetsége vívják folytonos harcaikat. Ennek kellős közepébe csöppen bele Gabrielle, a tudatlan földi, amikor a harcosok vezére felfedi előtte, hogy ő egy kiválasztott.

Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki az első 50 oldal után J.R Ward Fekete Tőr Testvériség sorozatára asszociált. Nagyon sok hasonlóság van köztük, egyebek között a társadalom felépítésében, a harcosokban, és a kihagyhatatlan szükséges gonoszokban.

Nem mondanám, hogy nem tetszett, mert valamilyen szinten tényleg jó volt, csak a sok kis apró hiba egyre csak gyűlt és sajnálatos módon nem lehet szemet hunyni fölöttük.
Pozitívumnak a leírásokat és a helyes tördeléseket mondanám.
Igaz, kicsit idegesítő volt, hogy emésztő vágytól 'szenvedett' a két főszereplő másfél oldalanként, de ezt túl lehetett élni. Itt valamilyen módon előnyére vált a könyvnek az a pár szexjelenet, mindenképpen igényesebben volt leírva, mint az Éjsötét szeretőben.
A szerelmi szál, hát...a vámpíros könyvekben minden pár nap vagy hét alatt zajlik le, és mindig az a vége hogy halálosan szerelmesek egymásba és az önfeláldozás egy új szintjét mutatják meg. Nem is vártam ettől mást.
Egy-két érthetetlen cselekedet nekem nagyon szúrta a szemem, mint például, mikor a harcosok elmentek vadászni és látták hogy egy ember az ellenség küszöbén áll (szó szerint), eszükbe se jut tenni valamit, hanem mikor már épp meghalt akkor mondják hogy: ideje közbelépni. Ilyenkor?! Bwaaah!
Azt is szeretem, mikor robbantgatnak, háborúkat vívnak a nyílt utcákon de egyetlen egy halandó sem veszi észre ezeket a dolgokat. Továbbá, ha meghal valaki, egy szóval sem lesz megemlítve sehol, hogy kárba ment egy élet, hanem mindent elintéznek egy vállrándítással.  De ez abban az esetben már nem igaz, mikor egyik fajtársuk veszti életét. Mindegyik élet egy élet, miért kell különbséget tenni köztük?

A nagy csavar, hogy ki lehet az ellenség vezetője nyilvánvalóbb már nem is lehetett volna, elvégre nem véletlenül beszéltek xy családfájáról. (nem akaroook spoilert, bocsánat)

Kicsit olyan benyomást keltett rám a regény, mintha a szereplők egy brazil szappanoperából szabadultak volna el, és az én képzelőerőmmel párosítva a párbeszédek is olyan minősíthetetlen jelenetekként jelentek meg, amikben affektálnak, mutogatnak, sírnak, ordibálnak és stb. Egyszer készíteni kellene az ilyenekhez egy elnagyolt ábrát, hogy mi hogyan zajlik szerintem.

Hagytak bennem pár tüskét az elvarratlan szálak, de ez már közel minden sorozat nélkülözhetetlen kelléke. Abban persze biztos vagyok, hogy a jók fognak győzni és még egy pár pozitív hős 100% hogy meg fog halni. Ez is egy séma a mai időkben. Pedig szerintem nem kellene mindenáron kompenzálni a jó cselekedeteket egy egyenértékű rossz veszteséggel (nincs is 'jó' veszteség).

Nem bántam meg, hogy elolvastam. Színes karakterek garmadája töltötte meg a könyvet, akik nem csöpögnek túlzottan, hanem egy kis szarkazmussal és öniróniával egy kis humort is képesek belecsempészni a történetbe.
Csak azt sajnálom, hogy nagyon sok azonosság van Ward sorozatával, és így nem tudom őket szétválasztani teljesen az értékeléskor.

A borítóhoz hozzáfűzném (de csak halkan) hogy ha a vámpírok teljesen szőrtelenek, gyakorlatilag MINDENHOL, akkor hogy a fenébe került oda egy borostás pasas? :D

5/3 (és fél, csak nem jelölöm)

Lynn Barber - Egy lányról

Ezzel kapcsolatban csak halványan derengett valami a polcok előtt, ismerősnek tűnt, szóval ezért esett éppen erre a választás.

Történet: Adott egy lány, akit szülei rövid pórázon fognak, csak azt csinálhatja amit ők mondanak és még azt is kikötik milyen barátai legyenek. Ám egy nap (minden könyvben van egy ilyen fordulópont...unalmas~) úgy dönt hogy beszáll egy vadidegen autójába és innentől kezdve szinte öntudatlanul hagyja hogy madzagon rángassák. További életére is nagy hatással bír ez a kapcsolat, mert nem jött rá elég hamar milyen következményekkel bírnak tettei.

Ezt eddig úgy tartottam számon, mint egy nagyon romantikus regényt a fülszöveg alapján, de így utólag már nem tudom ennek mi volt a célja, és hogy mit akart közölni az emberekkel.

Egy szóval tökéletesen jellemezni tudom ezt itt: JELLEGTELEN. (igen, ordítottam) és hogy miért? Íme néhány érv:

- Már az elején egy rendkívül ellenszenves stílusban kezd el hablatyolni az író, ennek a semminek a kiadásáról, hogy ő ilyen-olyan fontos embereket ismert, és hogy mennyire nem volt elégedett az átdolgozott formájával forgatókönyvként. Ez csak arra volt jó, hogy összezavarja az olvasót (alias engem) és már azt sem lehet tudni, hogy ez, az a bizonyos átírt forgatókönyv, vagy az eredeti darab amihez hozzá se nyúltak.
Én megértem, hogy ez egy önéletrajzi 'regény', de nem feltétlenül csak hencegés formájában kellene leírni az életpályáját. Az  is furcsa, hogy ismeretlen nevekkel dobálózik az író és ez nem éppen egy jó pont a külföldiekre nézve, akiknek halvány lila gőzük sincs kik ők.
- Ha megkérdeznék tőlem, hogy ebben volt-e bármilyen szinten is a szerelemről szó, azonnal rávágnám, hogy nem. A gond azzal a gazdag pacákkal kezdődött, aki egy fikarcnyi jelét sem mutatta, hogy lenne személyisége. Aztán folytatódott Lynn élete párjánál, akiről a végén több titka derül ki, mint előtte összesen. Ezek a férfi alakok enyhén szólva nem voltak meghatározóak, csak arra szolgáltak hogy ajnározzák a főszereplő csodálatosságát.
- El se tudom képzelni, hogy lehet egy ennyire kellemetlen személyiséget létrehozni, mint ez a Lynn. Örökkévalóan csak panaszkodott, duzzogott és mindenkinél jobbnak képzelte magát. Tömören, olyan volt mint egy hatttalmas sznob csemete. Később viszont már túlbecsüli érettségét, és olyan dolgokat tesz amikre nem tudom lehet-e egyáltalán valaki büszke.
- Az igazi gond mégiscsak az, hogy egyáltalán nem hasonlít egy regényre. Azt vettem észre, hogy még csak meg sem próbált úgy fogalmazni az író, hogy érdekes legyen. Csak tárgyilagosan tényeket közölt és ha hirtelen eszébe jutott valami amit kifelejtett korábbról, azt csak úgy beszúrta egy olyan rövid tőmondatba amilyet ritkán látni. Ilyenkor elgondolkodom, volt-e egyáltalán szerkesztője a könyvnek...
- A könyv végéhez közeledve teljesen más stílusban történnek a leírások, mintha megemberelte volna magát az alkotó, és próbált volna valami igazán ütős befejezést írni. A tragikus kimenetelhez viszont nem tudta jól átadni a szenvedést és az érzelmeket, és így kárba veszett minden igyekezet is.

Nem ajánlom senkinek, és csak az időt lehet pazarolni vele.

5/2